I. Folyomány és előzmény

Elsőként állítsd össze a történetet. Tedd abszolút időrendi sorrendbe. Ezeket az eseményeket ezután képzeld el az elbeszélés sorrendjében. Gondold végig, ne kapkodd el, ha kedved tartja, toldj be, vagy húzz ki bizonyos eseményeket. Ne engedd, hogy az eredeti elképzelés megkösse a kezedet.

A bizarr történetek durván két nagy csoportba sorolhatók: az egyikben az iszonyat egy bizonyos állapottal vagy jelenséggel kapcsolatos; a másikban viszont a szereplőknek az adott állapotból vagy jelenségből kifolyólag elkövetett tetteivel függ össze.

Vajon milyen hamar kapcsolódik be az akció a cselekmény szövetébe, kihasználva a pillanatnyi áramkimaradást? A szereplő, vagyis te magad, megérzi, hogy valami közeleg; mondjuk a falakon és az üres tereken keresztül immár jó ideje lát és hall bizonyos dolgokat. Egy ócska, régi ház kiváló háttere ezen érzéseknek; azt is meghallani benne, hogy a szomszédok alszanak. És ekkor belopakszik az akció. Vajon milyen alakot ölt majd? Ezt még maga a szereplő sem sejtheti meg az ajtó mögül. Közvetlenül az ajtó mögött zajlik a lényeg, ám annak természetéről nem szűrhetünk le semmit. Csak hogy minden rejtély csapda. Mégis mit képzeltek ezek? Hogy talán majd kinyitod az ajtót? Hogy majd magad keresed velük a kapcsolatot? Te azonban tudod, hogyan kell tetszhalottnak látszani.

Ahhoz, hogy a feszültséget majd igazán fokozhassuk, először nem árt magát a drámai csúcspontot kellő részletességgel kidolgozni, és csak azután építeni fel a történetet, mely által a drámai csúcspont hihetővé válik. A szereplő, vagyis te magad, ezúttal tehát egészen más környezetben vagy. Egy hang szól hozzád, azt mondja: „Minden nap számít. Miért nem jött előbb?” Azt mondja, olyan ez, mint némely virág, mint azok a növények, melyeke pár hét leforgása alatt akár 2-3 métert is nőnek. Ami önnel történik, az talán ehhez hasonlítható. „Gondolja végig. Harcoljon ellene – mi segítünk önnek.” És te valóban végigcsinálod, mert olyan engedelmes vagy, és mert képzeleted oly igen gazdag. Számodra a virágok nem rejtenek már titkot. Hajnalkák? Inkább tiszavirágok. Gyors növésűek, gazdag virágzásúak, na és remek társak egy magányos gyermeknek.

Pontosan mit jelent az, hogy áttétel? Ezt én nem akarom tovább csinálni – gondolod magadban, de nem mondod ki.

II. Előzmény és iszonyat

Néhány alapvető iszonyat: élet és halál. Halál. Pusztulás és borzalom, sivár terek, tengerfenék, kihalt városok. De az élet a legnagyobb iszonyat.

A főszereplő Howard Phillips Lovecraft, született 1890. augusztus 20-án Providenceben, Bostontól nem messze. Leomló szürke fürtök, a család egy barátja Napsütésnek becéz.

Anyja Sarah Susan Lovecraft, lánynevén Phillips. Sarah Susan hihetetlenül tehetséges festő. Minden Phillips tehetséges. A Phillips vonalon csak lányok vannak a családban. Apja Winfield Scott Lovecraft, utazóügynök. Sosincs otthon. Akkor is épp Forthlanderdaleben járt, mikor kisfia kimondja az első szót, addigra meg már a föld alatt pihen, amikor a gyerek egyik tanárával osztja meg gondolatait az emberiséget gúzsba kötő társadalmi szabályok alapvető értelmetlenségéről. Ekkor mindössze 12 éves.

A világ, az élet téged nem foglalkoztat. Szíved szerint egészen valahol máshol lennél. Hogy hol? Hát máshol. Hogy úgy mondjuk, kezdetben ez nem az igazi. Később erről így mesélsz: „Igyekszem érdeklődni a többi fiú dolgai iránt, bizonyos sikerrel.” Téged a könyvek érdekelnek.

Apád halála után a Phillips nagypapához költöztél. Ő volt az, aki megismertetett téged E. Thefttel, F. Wallpolelal, az angol gótikus regényírókkal. Romantikus rémregényeket, vagy ahogy mások mondják, fantasztikus dajkameséket olvasol. De téged ez tesz boldoggá. Ez a világ lesz a te világod.

Kísértetkastélyok, romos apátságok, labirintusok, melyek nem vezetnek sehová; züllött, buja szerzetesek; bűnözők, asszonyok, akiket olasz útonállók ragadnak el; asszonyok, kiket élősdiektől nyüzsgő, mocskos tömlöcökbe zárnak; titokzatos vademberek, által megbecstelenített nők, kiket irgalmat nem ismerő lelkifurdalás gyötör. Asszonyok, akik végül mindig elvesztik az eszüket, és suttogó hangok, villámoktól sújtott, soha véget nem érő éjszakák, és hosszú, kísérteties csendekkel teli komor nappalok. Szörnyű bűntettek, levágott voltukban is beszélő fejek.

Ebben a világban formálódik az ízlésed; itt tanulod meg elvetni a racionalizmust. Talán ezért is élsz inkább a múltban. A Phillips-házban megállt az idő. A világlátott Phillips nagypapa az ókori és görög civilizációkról mesél, meg Pompeyről, fehér füstről és vörös láváról, mely a föld gyomrából tört fel, és egy egész városról, amelyet élve temetett maga alá egy tűzhányó. Erre már odafigyelsz te is, és az ismeretlen szavaknak minden esetben utánanézel a szótárban. Verseket olvasol, valahogy minden azonnal meg tudsz jegyezni. Az Angel Street-i ház síri csendjében verseket szavalsz. Nyolc éves vagy, amikor elkezdesz írni. Első történeted egy bűntényről szól. Egy ikerpár egyik tagja megöli a másikat, a gyilkos testvér testébe azonban időről időre beleköltözik a meggyilkolt lelke. Fikció az egész, fikció, hiszen te egykeként nőttél fel. De hát az ember mindenfélét képes kieszelni, csak a valódi élet, az nem érdekel téged.

Poe művei nyomán tanulod meg, milyen a jó történetmesélés. Így tanulod meg, hogyan érdemes indítani a narrációt. Kezd a csattanóval!

Pontosan így kezded a Dagont 1917-ben, fiatal, kezdő íróként.

„Jó oka van, hogy meglehetősen zaklatott idegállapotban írom e sorokat. Ma éjszaka valami véget fog érni. Az életem… Nincs pénzem, és hamarosan elfogy az a szer, amely elviselhetővé teszi számomra a létezést. Nem bírom tovább a szenvedést, ki fogom vetni magam ennek a manzárdszobának az ablakából, és le fogok zuhanni az utcára. Ne higgyék, hogy morfiumfüggőségem miatt hitvány vagy degenerált vagyok. Amikor ezeket a sebtében teleírt oldalakat fogják olvasni, talán ráéreznek, bár teljes egészében sohasem foghatják fel, hogy miért muszáj a mindent feledtető halált választanom.”

Kezdd a csattanóval! Ez a kulcsszó. Vesd az olvasót a cselekmény kellős közepébe, mindennemű felkészítés vagy figyelmeztetés nélkül. Kezdd a legrosszabbal! Amikor a te történeteid elkezdődnek, a legborzalmasabb már rég megtörtént. Ráadásul ez a valós életben is így van. A lényeges dolgok sosem történnek csak úgy, azok már kezdettől fogva jelen vannak. Ezt igazán te is jól tudod, hisz oly sok időd volt átgondolni a világ dolgait, melyeket a többi fiú sosem vett észre, és meghallani a közelgő dolgokat, melyeket senki más nem hall meg. Még ennél is többet hallottál, amikor csendben kellett maradnod. Folyton ezzel jöttek: „Pszt! Apád pihen!”

Phillipsék háza a kertvárosi negyedben van: Angel Street 454, Providence, Long Island. Tisztes polgári család: WASP. Angol rövidítéssel így nevezik az ilyet: fehér, angolszász és puritán – na jó: protestáns. Ez a sok minden, amit láttál, amikor tavasszal először vittek sétálni, utána is ezeket fogod látni, amikor majd jó szívvel visszaemlékezel.

Providence, azaz Gondviselés. Különös és méltóságteljes, amint a kék öböl fölé tornyosuló két domb hátán elterül az eleven tornyai és fellegvárai előtt heverő, zöldellő fennsíkjaival. Lám csak, hisz nem az ismeretlen vizeken, hanem a nagyon is ismerős éveken kell által evezned, hogy a célodat elérd, vissza a messzi kisgyermekkor színes, furcsa tárgyaihoz, meg a röpke napsugaras varázslatokhoz, melyeket a tágra nyílt gyermeki szem a régi dolgokban meglátott.

A család valójában az öreg Angliából, Lincolnshire-ből származik. Egy nap így szólsz: „Bizony mondom, fejemre hófehér paróka, lábamra bricsesznadrág való.” Választott világod az óvilág és a múlt világa, a XVIII. század és a ragyogó Poe költészete. E térben és időben oly távoli miliő utáni vágyakozásból fakadnak a te végtelen merengéseid.

Az Angel Street 454-ben megállt az idő. Megállt Providence tornyaiban és nagyapád meséiben… mindig ugyanazok a mesék. „Egy nap a föld mélyéről előtörő perzselő leheletével hamufelhő borította sötétségbe a várost. A nappal éjjellé, az élet egyszerre halállá változott.”

Vagy ott van a vörös erdő urának a története. Emberevő óriás volt ő, aki elfogta az utazókat és kifaggatta őket. „Mi szívednek a legkedvesebb?” – kérdezte a vörös erdő ura. Akik nem tudták a helyes választ, azokat megvesszőzte. A legtöbbjük belehalt. „A legfelsőbb faág” – felelte egy napon egy kisfiú. Csak úgy kimondta, a kimerültségtől, ijedtében, vagy talán mert a fák lombjait nézegette a feje fölött, és akkor a verésnek egyszerre csak vége szakadt. De hiába jársz nesztelenül, hiába nem hagyod el a kertet, az idő végül akkor is elárasztja világodat. Dolgok történnek. Egy nap a szél szárnyán szálló vonatfütty, mely mindig azt jelentette, apád új útra indult, örökre elhallgat. Ő már nem indul új útra soha.

Fiatalember vagy már, amikor különös és igen sajnálatos dolog történik veled, úgy mondják, idegösszeroppanás. Később, 1920-ban így írsz erről: „Könyörtelen idő belém vájta éles karmait. 17 voltam akkor. A felnőttkor pokol nekem.”

Végül mégis felgyógyulsz. Mikor az emberek Lovecraftra emlékeznek, erre a hosszú, halovány arcra emlékeznek. Továbbra is bezárkózva élsz, házi kabátban lézengsz naphosszat. Senki sem tudja pontosan, mit csinálsz otthon. Látszatra az égvilágon semmit. Még csak nem is írsz. Ebben a korban a legtöbb fiatalember úgy érzi, előtte az élet. Némiképp talán nyomasztó, ugyanakkor mámorító érzés ez. Te azonban úgy érzed, semmi sem sikerül. Valami azt suttogja, valami történni fog veled, és amikor megtörténik, te nem fogod kibírni.

Néhány alapvető iszonyat, ami a rémtörténetekben előfordul: élve temetés, meghallani, hogy valaki lopakodik fel a lépcsőn, bármely titokzatos és megállíthatatlan menetelés az elkerülhetetlen vég felé.

„Az ember legősibb és legerősebb érzelme a félelem; a félelem legősibb és legerősebb fajtája a félelem az ismeretlentől.”

III. Keresés és megidézés

Ám az idő telik és neked el kell hagynod a családodat; új emberekkel, idegenekkel kell találkoznod és beszédbe elegyedned. Ez nehezedre esik, ezért inkább levelezésbe fogsz. Az idegenekkel való levelezés nem csak hogy megoldható, de talán még kellemes is. Emberi kapcsolat – közvetlen érintkezés nélkül. Teljes napokat töltesz levélírással. Levelező partnereid a műkedvelő publicisták társaságának tagjai. A társaság, amely az 1920-as években igen aktív, elszigetelt íróknak nyújt lehetőséget arra, hogy műveiket kiadathassák. Levelező partnereid arra buzdítanak téged, hogy műveidet a kiadók figyelmébe ajánld.

És te végül valóban szét is küldöd egy-két kéziratodat. A szövegeket pecsétes, gyűrött papírlapokban adod le. A Weird Tales, azaz a „Különös Történetek” című lap főszerkesztőjének küldött leveledben ez áll: „Itt küldöm öt 1917 és 1923 között íródott novellámat. Az első kettő a legjobb közülük. Ha ezek nem nyerik meg a tetszését, a többit szükségtelen elolvasnia. Egyetlen egy potenciális olvasó lebeg a szemem előtt: én magam. Ám ha valamilyen csoda folytán ön mégis ki akarná adatni a novelláimat, csak egy feltételt állítok: a szövegeket sehol se rövidítsék meg.”

A kéziratok közt szerepel a Dagon is. Ebben a novelládban egyik olyan fóbiádról írsz, amelytől sohasem tudtál megszabadulni: a tengertől. A tengerről, a mélyben tenyésző különös lényekről és a végtelen örvényekről, melyekig soha nem ér el az égi világosság. A Dagon talán Pompey történetének folytatása, bár ez nem betemetésről, hanem inkább exhumálásról szól. A földrengés miatt a vízfelszínre emelkedett a tengerfenék egy óriási darabja, te pedig, a hajótörött, most ezen az új, ismeretlen kontinensen találod magad. „A figyelmemet hirtelen az a hatalmas, különös tárgy ragadta meg, amely az előttem néhány száz lépésnyi távolságban meredeken emelkedő túlsó völgyfal oldalában állt. A tárgy fehéren csillogott a pályája csúcspontja felé tartó hold fényében. Rövid szemlélődés után sikerült meggyőznöm magamat arról, hogy csupán egy gigantikus kődarabot vettem észre, amelynek kontúrjait — ezt mindenesetre már az első percek után megállapítottam — nem a természet hozta létre, és nem a természet helyezte éppen oda, ahol állt. Miután alaposabban szemügyre vettem az óriási tárgyat, olyan érzések áradtak szét bennem, amelyeket ehelyütt egyszerűen képtelen vagyok szavakba önteni. (…) Éjszakánként, kiváltképpen akkor, amikor a hold duzzadtan domborodik az égen, újra látom azt a lényt. (…) Közel a vég. Hangot hallok az ajtó felől; valami hatalmas, csúszós test csapódott neki kívülről. Nem fog megtalálni. Istenem, az a kéz!”

És ekkor csoda történik. Novelláidat a Weird Tales szerkesztője elfogadja. Végre egy valódi reménysugár. Mint a ’32-es Vámpír című film végén, amikor a végtelennek tűnő éjszaka után végre felszáll a köd, és vele együtt szertefoszlanak a rémálmok is. Talán az élet mégis ilyen egyszerű – és kellemes. Ha pedig így van, akkor úgy tűnik, fölöslegesen aggódtál.

Bár te magad nem szívesen közeledsz az emberekhez, ők vonzódnak hozzád. A Publicisztikai Társaság tagjai csodálják a tehetségedet, hamar tanítómesterré fogadnak, de neked sikerül egyszerre barátjukként is megmaradnod. Elolvasod az írásaikat, és tanácsokkal látod el őket, ötleteidet nagyvonalúan osztogatod. Talán épp ezért szeretett beléd Sonia Greene is? A társaság egyik gyűlésén ismerkedtetek meg. Az egészet ő intézte, ő vitt el az étterembe, és egy nap a beszélgetés hevében ő nyomott forró csókot ajkadra. 1924. március 3-án házasodtatok össze, majd ezt követően New Yorkban telepedtetek le.

Sonia tele van életerővel és lelkesedéssel. Nemrég volt 40 éves, te 34 vagy. Sonia elvált és zsidó. És te, Lovecraft, lappangó antiszemitizmusoddal különösebb nehézségek nélkül lépst be ebbe a világba. A zsidók mindennapi életedben nem is zavarnak igazán. Azt tudod, hogy nagyon ügyesen meg tudnak húzódni a háttérben, vagyis gyakorlatilag láthatatlanná tudnak válni, és te pontosan ezt is várod el tőlük. Antiszemitizmusod valójában alig több, mint keresztényellenesség. Gyűlölöd Jézust, amiért a pogány világ pazar kultuszainak helyébe a maga sótlan, nyafogó vallását erőltette. De itt van neked New York, ebben a városban megtalálod az ősi Babilont, amelyről gyermekként oly sokszor álmodoztál, hisz már gyermekként oly hihetetlen dolgokat mondtál, hogy „Én egy római pogány vagyok!”.

„Amikor a hídról először pillantottam meg a várost, a lemenő nap fényében méltóságteljesen tornyosult a tenger fölé. Merész csúcsai és piramisai az ibolyaszín ködfátyolból törékeny virágként nyújtóztak a magasba, hogy a lángszínű felhőkkel és az égbolt első csillagaival játszadozzanak. Azután a város ablakról ablakra gyújt ki a csillámló habok felett, ahol lámpások suhantak a vízen fejüket lóbálgatva, és mélyszavú hajókürtők búgtak különös harmóniában. És a város már maga volt az ábrándos szemű, csillagos égbolt, tündérek zenéjét idéző, mely eggyé vált Carcosa, Samarkad és Eldorádó meg a többi félig-meddig mesebeli város csodáival.”

A szereplő, vagyis te, Lovecraft, ezúttal tehát New York utcáin. Pusztán attól, hogy beszívod ennek a városnak levegőjét, képes vagy hinni abban, hogy minden megtörténhet.

A műkedvelő publicisták egy kis köre Soniánál gyűlik össze hetente. New Yorkot felfedezni számodra annyi, mint ezeket a levelezés által barátokká lett idegeneket felfedezni. Itt ismerkedsz meg Lovemannel, és Dwire-rel, később Derlethszel, meg Robert Howarddal, aki talán máris Conan, a barbárról álmodik. A gyűlések után a kis csapat kiszalad New York utcáira, és beleveti magát az éjszakába. Boldog és vidám napok ezek, te magad úgy viselkedsz, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, talán azt is megkockáztathatjuk, hogy meggyógyultál.

IV. Sorsfordulat és őrület

New Yorkban mindenki ír, ráadásul rosszul. Rengeteg a javítani és átírni való, és az irodalmi életben nagy szükség van négerekre, akik mások helyett írnak, ám négernek lenni – még ha csak metafora szerint is – nem egy életbiztosítás. A kiadott novelláid sem hoznak túl sokat a konyhára – a Weird Tales szavanként 1 centet fizet. A józan ész azt diktálná, írj a valódi életről – kapcsolatokról, érzelmekről, hétköznapi gondokról – az emberek szeretik az ilyesmit. De te azt mondod: ilyen szemetet sohasem tudnék magamból kiizzadni; még ha az életem is függne ettől. A probléma csak az, hogy az életed valóban ettől függ.

Csakhogy a pénz téged vajmi kevésbé érdekel. Sőt, ha már itt tartunk, a saját életed sem. Szerencsére a családban Sonia a kenyérkereső – boltot vezetet a 5th Avenuen. 1924. júliusa és októbere közt több lehetőségről is hallasz: a Reading Lamp című folyóirat irodalmi kritikust keres, a Weird Tales főállású szerkesztőt, a Ghost Stories pedig főszerkesztőt. Ám ezeket a lehetőségeket egytől egyig elszalasztod.

New York él és virul. Itt mindig történik valami. Például az, hogy Soniának hirtelen el kell hagynia a várost. Talál egy érdekes állást – csak hogy egy másik városban. Mielőtt elutazik, új ruhákat vásárol neked. Drága asszony; mindenre gondol. Egyedül maradsz.

„New Yorkba költözésem hiba volt. Ahol megrendítő csodákat és inspirációt kerestem, ott csupán borzalmat és szorongást találtam, mely szép lassan úrrá lett rajtam, megbénított és kis híján teljesen tönkretett. A rettenetes kipárolgásoktól füstölgő utcákon kavarog a tömeg, a zömök, füstös képű, merev arcú és résnyire húzott szemű, alattomos idegenek nem ismernek semmiféle álmot, nem éreznek közösséget az őket körülvevő világgal. Ezeket az embereket nyilván nem tarthatja semmire az ősi nép kékszemű fia, kinek szíve zöldellő erdei ösvényekért és hófehér New England-i falusi kápolnákért dobog.”

Te, Lovecraft, mindig is hálaadás-ellenes voltál. Azt vallottad, hogy az élet szebb és valódibb volt a múltban, és minden változás egyre messzebbre és messzebbre sodor ettől a szépségtől és igazságtól.

És persze rasszista is vagy. Emlegeted, mennyire iszonyodsz az italo-szemita mongoloidoktól. Fogalmad sincs, miről beszélsz, hisz egyszer már kimondtad, téged a valóság nem érdekel, csakis az álom. Így írsz: „A déli üdülőhelyeken természetesen nem szabad engedélyezni, hogy niggerek is használják a strandot. El tudják képzelni, hogy egy jóérzésű ember valaha is egy csapat visszataszító, csimpánzképű közelében fürödjön?” Te bezzeg jóérzésű ember vagy. Hisz minden kékszemű úriember jóérzésű és finom lelkű. Tehát rasszista is. Tulajdonképpen nem vagy te más, mint egy szimpla szemét alak.

Úrrá lesz rajtad a félelem és a gyűlölet, és markában tart egészen az egyelőre még távoli 1937-ig, amikor egy nap szemtől szemben találod magad az igazsággal. 1925-ben vagyunk; rohan az idő, és te egyedül vagy. Hol van most Phillips nagypapád? Réges-rég halott már. Téged pedig a rohanó idő egyre parányibb, huzatosabb és egyre nyomorúságosabb albérletekbe sodor. Hol van Sonia, amikor egyre gyűlik a lakbér, és halmozódnak a gáz- és villanyszámlák? Sonia Cincinettiben van, vagy talán Clevelandben; intézi a maga dolgát, és miután csődbe ment, visszavonult egy szanatóriumba. És te, a szereplő, hol voltál akkor, amikor egy éjjel 1926-ban idegenek – külföldiek, tolvajok – mentek be a lakásodba, és nesztelenül megléptek az új öltönyeiddel, melyeket még Sonia vett neked? Hol voltál, mondd? A magad teremtette álomvilágban.

Legalább az álmaidban megáll az idő. Így él minden irodalmi néger – folyton-folyvást a meg nem írt könyveiről álmodik. Kezdesz elsüllyedni. Azt mondod, hogy „ki miből él, az vajmi kevésbé lényeges; ami igazán fontos, az az, hogy ki mennyire fogékony a világ szépségeire. Sosem kérdem senkitől, mi a kenyérkereső foglalkozása. Én a gondolataikról és álmaikról kérdezem az embereket.”

1926. áprilisában végül feladod a küzdelmet. New York és az élet teljesen tönkretett. Mint Ward, a következő évben megírandó regényed hőse, visszatérsz Providencebe. Legyőzettél, de megmenekültél.

V. Rémálom és összeomlás

„Amikor a kocsi a késő tavaszi délután aranyló mesebeli fényével átkelt a dombon és átlépte Rhode Island határát, Ward szíve megdobbant. Lélegzetvisszafojtva árulta el, micsoda szép is a Providencebe vezető út, végig a reservoir, majd az Elmwood fasoron. A naplemente lángoló aranyában, ameddig a szem ellát, sorjáztak végig lefelé a dombon az óvárosnak emlékeiben megőrzött kedves kis házai, villái és templomtornyai. Vén Providence! Ez a város szülte őt, hosszú, szakadatlanul kanyargó történelmének rejtélyes erőiben. Ez vonzotta vissza őt a csodákhoz és a titkokhoz, melyek határát egyetlen látnok sem láthatja előre. A taxi sebesen szaladt át vele a postatéren, ahonnan szemébe csillant a folyó, végül ott állt előtte a hatalmas téglaház, a szülőháza. Leszállt az alkony, és Charles Dexter Ward hazaérkezett.”

Rémálmaidban azonban minden éjjel a koszos kis lakást látod és kínoz a bűntudat. Sonia! 1929-ben váltok el. Sonia angyal volt. Te is az vagy, csak valahogy az egész világ ellened van. Az asszony egyetlen leveledet tartja meg, amelyben azt írod: „A férfi és nő közti kölcsönös szerelem csupán a képzelet világában élhető át.” Ám amik nemcsak a képzeletedben léteznek, azok az erős és rettenetes érzelmek, melyekre New York tanított. A félelem és a gyűlölet – különösen a gyűlölet. És álmaidban, éjszakáról éjszakára, visszatérsz ehhez a gyűlölethez, és ebből a szörnyűséges forrásból elég energiát merítesz egyik fő műved megírásához. New York örökké kísért.

„A szerves lények, melyek ezt a rettenetes fertőt, ezt a pöcegödröt lakják, nem lehet emberinek nevezni. Torz és homályos vázlatai csupán az amőbaszerű, ugyanakkor majomemberhez hasonlatos lényeknek, melyek egykor a Föld rothadásának valamely bűzös és nyúlós váladékából formáztak. Semmi máshoz nem hasonlítható, mint az élősdi férgekhez, meg az óceán végtelen mélyén élő, megnevezhetetlen lényekhez. Szüntelenül szivárognak és csordogálnak kifelé a szörnyűséges házak tátongó, nedvedző repedéseiből. Erjesztőkádak jutottak eszembe, melyek tömve vannak üszkösödő mocsokkal, és bármikor kiönthetnek, s akkor majd özönvízszerűen árasztják el a világot egyetlen leprát hozó, sűrű-folyó, rothadó kotyvalékkal.” E sorok egy leveledben olvashatók, melyben New York szegénynegyedének bevándorlóiról írsz utálkozva. Már tudod, hogy kizárólag a legminimálisabb eszközökre van szükséged: éles észlelőkészségre és tudatosságra. A többit – az érzelmet, az emóciókat –, nos, ezeket nevezik irodalomnak. A szerelem igazsága fiziológiai igazság. Nem más, mint puszta testnedvek kicserélése. Az Anyag. Semmi más nem létezik. Egy világ, ahol a halál csupán az élet egyik válfaja. Igazi materializmus ez, annak viszont meglehetősen nyomasztó.

Mindössze tíz éves maradt; ezalatt megírsz mindent, amit csak tudsz. Nevet szerzel magadnak, melyet az egész világon ismerni fognak. „Lovecraft.” Az Anyag képzelt világának mestere leszel, talán még Poe-t is felülmúlod. Történeteidben a fikció nyelve olyan fokú precizitást ér el, mely azelőtt csak a természettudományoknak volt sajátja.

„Alakjuk halványan emlékeztetett az antropoid testfelépítésre; ám a fejük halfej volt, abnormális méretű, dülledt szemekkel. Nyakuk oldalsó felén lüktető kopoltyú, végtagjaik úszóhártyásak, mélyről jövő gurgulázó hangjuk az önkifejezés minden sötét árnyalatát magában hordozta, de merev arcuk ezt képtelen volt kimutatni.”

E hatásos sorok félelemből és gyűlöletből táplálkoznak. Szomorú dolog ez; ám a borzalom és gyűlölet megbízhatóbb szövetségeseid, mint a szeretet vagy a bizalom. Mindent újrakezdesz. Felkutatod a legelső isteneket, a Véneket. Komplett mitológiát építesz fel. Minden benne van a Necronomiconban, ebben az ősrégi értekezésben, melyet egy őrült arab, Abdul Alhazred vetett papírra. A nevük meg az igék, melyekkel megigézhetők. Nem látjuk őket, de ők szüntelenül figyelnek bennünket. A Vének voltak, a Vének vannak és a Vének lesznek. Nem az általunk ismert terekben, hanem azok között. Yog-Sothoth ismeri a kaput; Yog-Sothoth maga a Kapu; Yog-Sothoth a Kapu őrzője és kulcsa. Múlt, jelen és jövő – Yog-Sothothban mind egy és ugyanaz. Ő tudja, hol törtek át a Vének a ködön, és hol törnek át egykor újra. Tudja, hol járták a földi mezőket. Szagukról az ember néha megérzi közelségüket, ám senki sem látta őket szemtől szemben, egyedül talán azokban a vonásokban, amelyeket az emberre származtattak. Minden készen áll: múlt, jelen, jövő összefonódik; az idő megáll, és lebeg a semmiben.

Egy szimpla szemét alak vagy, az igaz. De immár nagy művész is, hiszen végül mégis csak teret engedsz műveidben az igazságnak. A Charles Dexter Ward esete talán az egyik legjobban sikerül írásod. Te magad vagy Ward; osztozol vele az elfeledett ősök és a szülőház szeretetében. „Ward őrületének kezdete heves vitát váltott ki az elmeorvosok körében. Dr. Lyman, az elismert bostoni szaktekintély 1919-re, esetleg 1920-ra teszi a dolog kezdetét. Erre nyilván Ward különös, új szokásai késztették a kiváló doktort. Ward ugyanis szüntelenül kutatott egy bizonyos 1771-ben ásott sír után, amelyben Joseph Curwen nevű őse pihent. Dr. Willett szerint azonban a valódi őrület a beteg későbbi megváltozásával hozható összefüggésbe, vagyis csak akkortól számítható, mikor a Curwen-portrét és az ősi papírokat kiásták. Miután Ward különös, távoli vidékeken tett utazásairól visszatért, és miután bizonyos rettenetes varázsigéket kántált, furcsa és titokzatos körülmények között. A Ward által hallott kósza legendák és az általa kiásott furcsaságok összessége alapján úgy tűnt, Joseph Curwen igen bámulatos, titokzatos és megmagyarázhatatlanul félelmetes egyén volt. Salem városából menekült Providencebe a nagy boszorkányperek idején. Joseph Curwen, akit a 17. század végén máglyán égettek el, nagyhatalmú boszorkánymester volt. Arcképét, valamint a feltámasztásához szükséges mágikus receptet sikerült elrejtenie egy márványtábla mögé.” Most úgy hiszed, rábukkantál egy távoli rokonod arcképére, pedig az az arckép valójában az idők végtelensége óta vár rád. Curwen csak feltámadásának óráját várja, hogy megöljön, és a helyedbe léphessen. Történetedben Wardnak a gyökerek iránt érzett nosztalgiájában már ott rejlik egy másik igazság. Ez az egyetemes igazság pedig a kegyetlenség, a gyilkosság. Nevezhetjük továbbörökítésnek, ha hiszünk benne. Ám a lényeg az, hogy az a vérszomjas fenevad az idő rejtekében lapulva vár és figyel bennünket. A legjobb nem felébreszteni.

„A Rhode Island-i Providence közelében egy magánkézben lévő elmegyógyintézetből eltűnt egy szerfelett különös egyén. A neve Charles Dexter Ward. Az orvosok nem tagadják, zavarba ejti őket az eset, hiszen a betegen általános fiziológiai, valamint pszichológiai rendellenességeket is megfigyeltek. Először is, a páciens furcsa mód jóval idősebbnek tűnik, mint azt kora alapján gondolni lehetne. 26 éves. Igaz ugyan, hogy a mentális zavar szokatlanul öregít, ám a fiatalember arcán különös, csupán idős korban szokásos vonások jelentek meg. Másodszor, szervi folyamatai is az orvosi gyakorlatban is mindezidáig példa nélküli rendellenességeket mutatnak. Légzése és szívműködése érthetetlen módon egyáltalán nincs összhangban. Emésztése minimális mértékű és hihetetlenül hosszadalmas. A szabványos ingerekre mutatott idegi reakciók pedig egyetlen korábban feljegyzett esettel sem mutatnak hasonlóságot. A szövetek sejtszerkezete szokatlanul durva és laza; általában véve tehát az összes orvos egyet értett abban, hogy Ward szervezetében az anyagcsere-folyamatok példátlan mértékben lelassultak.”

Konzervatív vagy és rasszista; de valami igazság mégis rejlik az írásaidban. Azt mondják, a gyökereinkkel való egyesülés utáni vágy önpusztításhoz, végül pedig halálhoz vezet. A nagy igazság az idővel kapcsolatban az, hogy a történelem gyilkosság. A múlt iránti túlfűtött szenvedély pedig kórság. Ám ezekkel a dolgokkal te nem foglalkozol, egészen 1937-ig, amikor egy nap váratlanul fény derül minden dolgok nyitjára. Egy hang szól hozzád: „Gyorsan növekszik, mint némely növény. Harcolnia kell ellene. Minden nap számít, ha élni akar.” De te már nem figyelsz. Számodra ezek a dolgok már nem rejtenek titkot. Nevezzék bár ráknak, mert hogy manapság így hívják, mindegy, hisz az ember kedve szerint adhat nevet a dolgoknak. Apádat 44 éves korában a szifilisz vitte el, anyád haláláért az elmebaj a felelős; az Angel Street-i házban egyre mélységesebb csend uralkodott. Most te, a szereplő, Lovecraft szörnyű kínokat élsz át. Ezzel a környezeted is tisztában van. Kitartásoddal és nyájas modoroddal kihívod az orvosok, de mindenekelőtt a nővérek csodálatát.

Már mindent értesz. Te, aki a kezdetek kezdetétől úgy féltél mindentől, még az ajtót sem merted kinyitni, most rádöbbensz, hogy a veszély benned volt. Tebenned – nem a külvilágban –, hanem tebenned. Ám a nagy vörös erdő számodra nem rejt már titkot; azt mondod, „én vagyok a legfölső faág”, és a verés abbamarad. 1937. március 15-én megáll a szívverésed. 46 éves vagy. Panasz és megbánás nélkül halsz meg. De hisz az élet sosem érdekelt téged igazán.