Euodius barát naplója

(1. rész)

Megérkezés

Az úr 1290. évében a mi szent Megváltónk születése napján Budán kezdem írni e naplót az Árkánum szokásainak megfelelően.

Miután sikerrel véghezvittem mit kellett, visszatértem Milánóba. Ott a magiszter nagy elismerésben részesített, ami nagy örömmel töltött el, de egyúttal ezzel az újabb feladattal is megbízta szerény személyemet. A magyarok királyságába kellett jönnöm, az okból, hogy felmérjem a titkos erők jelenlétét a világnak eme szegletében. Ezen felül találkoznom kell majd egyel azon lények közül, akiket mi csak mint az éjszaka gyermekeit ismerünk, de errefelé‚ vámpíroknak is nevezik őket.

Már több mint egy hónapja élek e város falai közt, de eddig csak az Úr egyszerű gyermekeit volt módomban megfigyelni. A titkos segítségem eddig nem jelentkezett, pedig már jó ideje megadtam a jelet, és azóta is várok nagy félelemmel szívemben. Ez idő alatt kissé megismertem a környéket, így erről szándékozom írni eme oldalakon.

Budára nyugatról érkeztem Bécsen illetve Győrön át, mit a németek Raabnak neveznek, a Duna folyása mellett haladva. Magyarország a legnagyobb és legerősebb országok közül való. Területe mind széltében, mind hosszábban negyven napi járóföld. A föld mind legeltetésre, mind mívelésre igen alkalmas. Az ország gazdag húsban, kenyérben, borban, halban, vadban, aranyban, ezüstben. Kevés városa van, Budán kívül csak Esztergom, Győr, Zágráb, Pécs, Gyulafehérvár, Pozsony, Baina s öt Dalmát város. Mindazonáltal számos mezőváros, vár vagy erődítmény, és megszámlálhatatlan falu található az országban, de a kiterjedése miatt az mégis szinte pusztaságnak tűnik.

 Az itt élő emberek általában alacsonyak, feketék és szikárok, a fegyverek bármelyik nemében igen kíválóak, de leginkább mégis az íj használatában jeleskednek. Az ország népe alázatos katolikus, ámde a főrangúak és a nemesek igen kegyetlenek. Az említett főrangúak nagy erővel bírnak, egyesek közülük akár tízezer harcost is képesek tartani. Az magyarok királya Isten kegyelméből III. András. A királyok itten nem városokban, inkább mezőkön időznek, hol az ott élő előkelők kötelesek nekik szolgálni, és minden jóval ellátni őket.

 Buda vagy ahogy némelyek hívják Pestvár a Duna nyugati partján fekvő, fallal körülkerített közepes méretű város. Házai általánosságban kétszintesek, de sok egyszintes falusi tipusú házzal is találkoztam. Lakói többségükben németek kik a város déli részén laknak, és kereskedéssel foglalkoznak. A magyarok az északi részekben telepedtek meg, és többségük kézműves foglalatosságokat űz. Laknak még itten franciák, itáliaiak és zsidók. Ezek leginkább pénzügyekkel foglalkoznak. A falakon túl, a környező hegyekben nagy kiterjedésű szőlők találhatók. Szinte minden polgár foglalkozik bortermeléssel is a rendes mestersége mellett. A város ügyeit egy tizenkét tagot számláló tanács irányítja, kiket a legtekintélyesebb családok választanak. Az itteniek elmondása szerint a tanácsban mindenkoron négy magyar és nyolc német tag van. Az épületek közül kitűnik a nemrég épült plébániatemplom a város közepén, amit Nagyboldogasszonynak szentelnek. A magyar lakosság külön templomot épített Mária Magdolna tiszteletére. A falakon belül mind a Ferenceseknek, mind rendemnek a Dominikánusoknak van klastroma. Piacokat szerdánként a Nagyboldogasszony, péntekenként a Mária Magdolna templom elött tartanak. A hetivásárt szombatonkánt tartják a város északi kapujánál.

 A mostan álló város csak ötven éve létesült, mikor is Pest lakói a tatárok dúlása után, félelmükben a hegyre költöztek. Ám megmaradt Pest városa is a Duna túlfelén. Gyengén megerősített város az sok kis házzal. Utcáit járva inkább falusi hangulatott keltett bennem. Szinte csak magyarok lakják, mivel a németek mind átköltöztek az új városba. Vásárán nagy tömegű állatot és gabonát kínálnak eladásra. Különösen sok lovat láttam, miből akár háromezret is lehetne venni, ha valakinek arra lenne szüksége.

 A környéken számtalan kisebb település található. A legfigyelemreméltóbb talán egy Budától északra lévő nagyobb falu. Régen ez viselte a Buda nevet, így mostanság Óbudának hívják. Régente város állhatott erre, mert a környékén magam is találtam ősi romokat. A falu közepén szép templomra leltem, és a közelben áll a király egy palotája, ahol szívesebben tartózkodik mint a városon belüli házában.

 A Duna közepén, Budától kissé északra, található a Nyulak szigete, mi Domonkos rendi zárdájáról híres. Jómagam is ellátogattam oda, és szíves vendéglátásban volt részem. Az itteniek elmondták, hogy régebben itt élt IV. Béla király lánya Margit, ki igen önsanyargató életet élt, és most is akadnak követői e falak között. Most próbálják kijárni a Szentszéknél e lány szenté avatását. Nemrégiben az istentelen IV. László király alatt, kit kunnak is hívtak szokásai miatt, a király tudtával felprédálták e helyet sok gyalázatos dolgot cselekedve. A városiak nem igen szívlelik az apácákat, mivel a királyok nékik adományozták a vásárok vámját.

A környéken élő káiniták

(3. rész)

Már másodszor találkozom a titkozatos idegennel, ki sötét szavaival félelmet kelt szívemben. Azóta összevetettem az általa elmodottakat az Árkánum feljegyzéseivel. Számos helyen találtam ellentmondást, de a legalabvetőbb dolgokban egyezéseket tapasztaltam.

A mai találkozón titkos elbeszélőm a környéken élő vápírokról szólt. Hallgatva halk hangjait félelem költözött szívembe, megtudván az itt élő lények nagy számát. Úgy tűnik számomra, hogy mint a tetvek szinte mindenhova befészkelték magukat, hogy a jámbor népek vérén élősködjenek.

Na de nehogy esendő emlékezetemből kicsúszanak a megtudottak, rendre felsorolom azokat a vérivókat, vagy ahogy magukat hívják káinitákat, akikről szó esett az elmúlt éjszaka folyamán.

A város első vámpírját Henchnek hívják, és a klánok közül a Ventrue nevezetűnek tagja. A legerősebb német patrícius családok támogatják, de titkos ismerősöm szerint nem akkora a hatalma mint képzeli. Jómodorú kellemes ember, de kígyólelkű.

Szintén ebbe a klánba tartozik egy nemes ember, a Farkasormy nemzetségből való Béla, aki valahonnan vidékről jött a városba. Nagy tudású, világlátott káinita, kinek tanácsát sokszor kikérik.

A harmadik Péter lovag, egy öreg veterán, ki állítólag még a Szentföldön is harcolt a keresztesekkel, bár nem értem mi keresnivalója volt ott, egy íly sötét teremtménynek.

Eme klán mellett a Tzimisce a legerősebb a vidéken, a magyarok között bírnak hatalommal. A közelben lévő földek birtokosa, Kevez báró, maga is vérszívó, amin nem is lepődtem meg túlzottan, mivel ittlétem alatt már hallottam egynéhány szóbeszédet különös voltáról. Egyes jólértesültek szerint a hegyek közt megbúvó birtokain még megtartott némely pogány szokásokat a nép.

Rajta kívül él még egy ebből a fajzatbó a hegyekben, de sokkal visszavanultabban. Mycanak hívják, mint nevéből látszik, valahonnét délről származik. Sötét ismerősöm mint titkos tudományokban járatos férfiút említette.

Szintén a Buda környéki erdőkben tanyázik, egy Levente nevezetű a Gangrel klánból, ki néha napján felkeresi a várost. A leírás alapján földönfutó nincstelennek gondoltam, de ismerősöm mégis mint teljes jogú vámpírról beszélt.

Állítólag a vár alatti barlangokban is éldegél egy rút lény a Nosferatu klánból. Ez lehet az oka, hogya a budaiak nem igen szeretnek kiépített pincéiken túl menni a barlangokban. A többi káinita Gyugyóként ismeri.

Él egy a Cappadician klánból is a város falai között, ki a Máté névre hallgat. Gazdag hölgyekhez fűződő viszonya szinte közismert. Rossz belegondolni miket művelhet azokkal az asszonyokkal sátáni hatalmával.

Szót kell még ejteni Mariusról a Toreador klánból, ki a régi Buda környékén lakik, de bejáratos a városba. Elbeszélőm állítása szerint még az ősi római birodalom korából maradt e földön, de a hosszú évek hatására, már rossz állapotba került.

Ismerősöm a legvégére tartogatta legszörnyűbb hírét a számomra. Sose képzeltem volna olyat, hogy ilyen helyekre is befészkeltém magukat eme istentelen szörnyeteget. Ugyanis a Nyulak szigetén lévő apáca zárda önsanyargató életet élő apácája Konstancia szintén ezek közé a vérivó rémségek közé tartozik, mégpedig a Lasombra klán soraiba. Úgy tűnik még anyaszentegyházunk se maradt mentes attól a csapástól, mit e lények jelenléte okoz.

Nos ezeket a személyeket sorolta fel a hang, de hozzátette, hogy a lista korántsem teljes, mert hosszabb-rövidebb időszakokra más vámpírok is megfordulnak e falak közt.

Isten legyen irgalmas kárhozatra ítélt lelkükhöz.

Utazás a Gencse völgybe

(7. rész)

Már hosszabb idő óta fontolgattam volt elutazni a Gencse névre hallgató völgybe, ami is Budától észak-keletre fekszik. Elbeszélőm tanusága szerint ezen a területen kettő is él a sötétség ama lényei közül. Az egyik épp a földek gazdag ura Kevez nemes, a másik pediglen egy Levente névre halgató erdőjáró. Ám nem csak ez volt okozata olthatatlan kíváncsiságomnak. Az itteniek tudnilik néha beszélik, hogy arrafelé a népek még hódolnak bizonyos pogány szokásoknak. Ezeknek kívántam utánajárni, hogy jelentésem csorbát ne szenvedjen.

Az útról jámbor rendtársaim váltig próbáltak lebeszélni. Elmondásuk szerint nemigen kedvelik arrafelé a kíváncsi személyeket, különösen, ha azok az Úr szolgái. Ezeket a figyelmeztetéseket jól szívembe zártam, de nem mondtam le az útról. Így a kegyes apát úr áldással elbocsájtott, egy öszvért és némi útravalót adva számomra

A hajnali mise után keltem útra, nagy elszántsággal lelkemben. Úgy tűnt az Úr se egyengeti utamat, mert erős esőket bocsátott reám, ami kellemetlenné és nehézzé tették utamat. A vásáros kapun hagytam el a várost, majd nemsoká rátértem arra a kövezett útra, mi még a rómaiak idejéből maradt ránk. Ezen könnyebb volt a járás, de hamarosan le kellett kanyarodnom balra, tervezett uticélom irányába. A földút errefelé jócskán felázott, ami eléggé lassította öszvérem haladását.

Az út lassan emelkedett, és egyre sűrűbben nőttek köröttem a fák. A lakott vidéket hátam mögött hagytam, és csak a vadon maradt a helyében. Az eső csepjein át, kétoldalt hegyhátak körvonalait véltem felfedezni. A táj sejtelmes hangulata feledtette velem az út fáradalamit. A fülemben csengő híresztelések és a környezet látványa, már-már visszafordulásra bírt, de végül megkeményítettem magam, és tovább haladtam az ősrengetegben.

Mikoron már jó ideje mentem előre, és mikor lázongó lelkem már kezdett elcsendesedni, derék öszvérem hirtelen megtorpant, és idegesen szegte fel a fejét. Bárhogy meresztettem a szemem, nem láttam semmi rendkívülit, így újból haladásra ösztökéletem, aminek kelletlenül engedett. Néhány méter után, egyszer csak három lovas alak tünt elő az eső fügönyén át. Az út szélén álltak mereven. Szólításaimra sem mozdultak, így közelebb mentem. Apró lovakon ültek, bőrvértet viseltek és mindenféle állatbőröket. Hosszú lándzsákkal, pajzsokkal és íjakkal voltak felfegyverezve. Végigfutott hátamon a hideg, ahogy rámnéztek. Mivel még mindig nem mozdultak, illő módon bemutatkoztam, és kértem engedélyüket, hogy továbbhaladhassak. Pár sóhajtásnyi ideig nem szóltak, de végül a vezetőjük rám mordult. "Nem szeressük ám mi a magadfajta csuhásokat, úgyhogy jobb ha meghúzod magad!"Azután kiköpött felém. Ekkor gondoltam másodszor, hogy vissza kéne térnem, de végül úgy döntöttem, hogy innen már nincs visszaút.

Óvatosan indultam tova, néha-néha hátrakémlelve, hátha valami gonoszságot forralnak azok a lovasok durva fejeikben. Az Úrnak hála békességben folytatthattam utamat. Innentől többször találkoztam hasonló alakokkal, kik rossz pillantásokat löveltek felém, mindazonáltal nem gátoltak utam folytatásában. Az földút lassan lejteni kezdett, és a fák is ritkultak. Kezdtek előbukkani az emberi élet nyomai. Irtások, szántóföldek, legelők váltották fel az érintetlen vadont. Balra a domboldalon komor vár falai tüntek szemembe, jobb felé pediglen egy nagyobbacska falu házait pillantottam meg. Mivel a várúr vendéglátását nem volt szándékomban kipróbálni, az elágazásnál a falu felé indultam.

Végül fáradtan, vizesen és átfagyva beérkeztem az itteni környék legnagyobb falujába Nagygencsre. Fából épült takaros házak és szépen rendbentartott udvarok szegélyezték az utcát. Az emberek azonban nem tettek ilyen jó benyomást rám. Alacsony, sötét hajú, keskeny szemű, durva népség lakja e helyet. Másütt a jámbor asszonyok mindig elém siettek, hogy tiszteletüket tegyék, az itteniektől azonban csak gyanakvó pillantásokat kaptam. Még a gyermekekből is mintha sugározna valami megfoghatatlan ellenszenv.

Egyenesen a helység szerény templomába mentem, mert az Úr itteni szolgájától vártam némi jóindulatot. A papot a kis fatemplom mögött találtam, amint éppen a virágait gondozta. Nagy örömmel vette jöttömet, és azonnal betessékelt kicsiny lakába. Egy kis borral kínált, hogy eltünjön testemből a hideg, majd jöttöm célját tudakolta. Én őszintén elétártam utam egyik okát, de a sötétség kreatúráiról hallgattam. Kötött az elbeszélőmnek tett fogadalom. Gergely atya, a vendéglátóm, mosolyogva csóválta felyét a hallottakon. Biztosított róla, hogy félelmeim alaptalanok. Az itteni emberek, mint mondotta, lehet, hogy egy kicsit furcsák és mások mint egyebütt, de semmivel sem megátalkodottabbak. Azt elismerte, hogy még élnek bizonyos pogány szokások, de szerinte ez nem olyan nagy baj, a lényeg, hogy megkeresztelkednek, és ott vannak a miséken. Mikor rákérdeztem arra, hogy pontosan milyen szokások is élnek, az atya csak annyit mondott, hogy apróságok, amikkel nem érdemes foglalkozni. A Kevez várúrra vonatkozó kérdésemre elmondta, hogy az úr kicsit különös ember, de becsületes és jól bánik a néppel. Próbáltam a másik vámpírról is megtudni valamit, de csak az derült ki, hogy sokan élnek az erdőben magányosan.

Mivel Gergely atya háza igencsak szűkös volt, inkább átkalauzolt a fogadóba, ahol megszálhattam és vacsorát kaphattam. Az ivóban a helyiek elcsendesedtek, mikor beléptünk, és hirtelen hideg szempárak kereszttüzében találtam magam. Vendéglátóm azonban nem zavartatta magát, és a fogadóshoz irányított, akitől szállást és ételt szerzett számomra. Miután az öszvért az istálóba helyeztem, és a csomagomat leraktam, az ivóban ültünk le az atyával enni és beszélgetni. A nagyvilág eseményeiről folyt a szó, de jómagam csak félfüllel figyeltem a derék atyára, a másikkal a falusiak beszédét próbáltam megérteni. Amennyire  magyar tudásomból tellet (kicsit furcsán beszélnek itt az emberek), úgy vettem ki, hogy valamiféle szárnyas szörnyetegről beszélnek, ki elragadja az embereket. Én természetesen egyből a vámpír fajzatokat kezdtem sorra venni. Kevez nem lehet az, mert az itteniek szerint a várúrnak is gondot okoz e lény. Így a legvalószinűbbnek az látszik, hogy a Levente nevű káinita fosztogatja a vidéket. Majd megpróbálok többet megtudni Gergely atyától, mivel mással elég bajos szóba elegyedni.

Mikor már eleget beszélgettünk az atyával, jóéjszakát mondtunk egymásnak, és mindketten elvanultunk aludni. Én jól magamra zártam, sőt el is torlaszoltam az ajtót, mert az atya biztató szavai ellenére, nem bízom az itteniekben. Azóta körmölöm ezeket a feljegyzéseket, hogy írott emléke maradjon a velem történteknek.